Sir Arthur Conan Doyle-t, a világ egyik leghíresebb krimi-íróját most néhány irodalomtörténész-kopó azzal vádolja, hogy Doyle maga is gyilkos volt és tolvaj, s ezt az enyhén szólva is meglepő állításukat egy devoni templomi temetőben jövő héten végrehajtandó exhumálással kívánják bizonyítani. Szerintük a Sherlock Holmes történetek szerzője döntő szerepet játszott Fletcher Robinson, a Daily Express szerkesztőjének meggyilkolásában, miután ellopta tőle a "A sátánkutyája" kéziratát. Állításuk szerint Fletcher Robinsont laudanummal mérgezték meg, amelyet felesége adott be neki Conan Doyle utasításait követve, mégpedig azért, hogy Doyle így leplezze el, hogy Fletcher Robinson volt a történet valódi forrása. Robinson a hivatalos orvosi jelentés szerint tífuszban halt meg, azonban Paul Spiring természettudós, a Doyle elleni vizsgálat vezetője szerint a laudanum méreg éppenséggel tífuszhoz hasonló tüneteket produkál. Hasonló vádakat már korábban is megfogalmazott Rodger Garrick-Steele író ’A Baskervilles-ház’ című könyvében, ám Spiring szintén lefolytatta a maga saját nyomozását, miután Ipplepen falujába költözött, ahol Fletcher Robinsont eltemették. Conan Doyle és Robinson annak idején együtt látogattak Dartmoorba, a történet színhelyére, s Robinson kocsisát Baskervielle-nek hívták. ’A Baskerville-ház kutyája’ első kiadásának lábjegyzetében Doyle meg is említette, hogy a történet megszületésében barátja, Fletcher Robinson is szerepet játszott. Azonban Spiring szerint az egész történetet maga Robinson írta, erre látszik utalni például Holmes egyik levele édesanyjához Dartmoorból, amelyben azt írja, hogy a könyv már félig kész, ami azt is jelentheti, hogy Holmes egy meglévő kéziratból dolgozott. A kritikus-kopók szerint Robinson felesége árulhatta el Holmesnak, hogy Robinson elégedetlen a közreműködéséért kapott fizetséggel, s Holmes ekkor javasolhatta az asszonynak, hogy laudanummal mérgezze meg férjét. Mindazonáltal más Holmes-szakértők szerint az az állítás, hogy a könyv valódi szerzője Fletcher Robinson, nem több légből kapott koholmánynál.     Sir Arthur Conan Doyle, a híres angol detektív történeteinek kiagyalója állítólag megmérgeztette barátját, akinek felesége az ő szeretője volt. Manapság Doyle valószínűleg forog a sírjában, miután kiderült, hogy részese lehet egy olyan rejtélynek, melyet csak Sherlock Holmes tudna megoldani. A kutatók ugyanis nem tartják kizártnak, hogy barátja, Fletcher Robinson nem tífuszban halt meg, hanem egy méreg végzett vele, melyet Sir Arthur rendelt számára. Így akarván elintézni, hogy a közösen írt Baskerville-i kopó egyedül az ő neve alatt jelenjen meg. Doyle, aki 1859-ben született Skóciában, orvosi tanulmányokat folytatott. Azért kezdett el írni, hogy unalmát elűzze, miközben a páciensekre várt a southsea-i rendelőben. Mivel az első Sherlock történetek sikeressé tették, 32 éves korára már csak az írásból élt. Miután megunta, hogy hőse annyi időt elvesz életéből, egy svájci vízesésen “ledobta" őt, s Nagy-Britannia gyászba borult. Doyle pedig elment önkéntes orvosnak Dél-Afrikába, a búr háború idejére. Visszatértekor ismerte meg Fletcher Robinsont, aki akkor a Daily Mirrornál volt háborús tudósító.   “Együtt fogunk írni egy új történetet, a Baskerville-i kopó lesz a címe" - írta Sir Arthur az anyjának. Ám a könyv megjelenésekor csak egy rövid köszönőmondat tűnt fel az első lap alján, mely később teljesen eltűnt onnan. Még Doyle rajongói is elismerik, hogy a történet ötlete feltehetőleg Robinsontól származott, aki szintén írt már előzőleg fikciókat, s utolsó regényében sok hasonlatosság rejlik a Holmes-sztorival. Robinson hivatalosan 36 éves korában, 1907-ben halt meg, tífuszban. 1989-ben egy pszichiáter vásárolta meg azt a viktoriánus házat, ahol annak idején lakott, s ahol Sir Arthur Conan Doyle-t is vendégül látta. A ház könyvtárának levelezése, és dokumentumai alapján úgy véli, hogy Doyle Robinson feleségének, Gladysnek a szeretője lett, s meggyőzte őt, hogy öljék meg az újságírót, hogy a társszerzőséget így elkerüljék. Mivel orvos volt, ismerte a mérgeket, s javasolhatta Gladysnek, hogy adjon férjének laudanumot, mely ópiumszármazék, s amelynek tünetei a tífuszéval egyeznek. A pszichiáter ugyanis azt állítja, hogy a környezetükben senki nem kapta el ezt az amúgy nagyon fertőző betegséget, ami igazán meglepő.   Tudósok egy csoportja mindenképpen exhumáltatni akarják egy száz éve halott újságíró, Bertram Fletcher-Robinson tetemét. Miután a napokban a helyi egyházi illetékesek megtagadták a kihantolást, felsőbb fórumokhoz fordulnak. A tét az, hogy kiderüljön: gyilkos volt-e a Sherlock Holmes regények írója. Elképzelhető ugyanis, hogy a bűnügyi regények szerzője, Sir Arthur Conan-Doyle megölte leghíresebb művének, A sátán kutyájának valódi íróját és ellopta művét. Az állítólagos igazi szerző ugyanis Bertram Fletcher-Robinson volt. Az ő holttestének exhumálását követelik, hogy kiderülhessen: megmérgezte-e őt Conan-Doyle. A faluban, ahol Fletcher-Robinsont eltemették, az egyház illetékesei megtiltották az exhumálást, így a kérés most az egyházmegyéhez kerül, majd végső esetben a brit Belügyminisztériumhoz. A tudományos kutatás vezetője, Paul Spiring elmondta, hogy 53 bizonyítékot terjesztettek be azokhoz, akiknek a holttest kiásását jóvá kell hagyniuk. A kutatócsoportot célja Bertram Fletcher-Robinson halála okának megállapítása. Amennyiben kiderül, hogy megmérgezték, az megerősíti a tudósok gyanúját, hogy ő volt az igazi szerzője A sátán kutyájának. Ha az exhumálás bebizonyítja, hogy természetes halállal halt meg, akkor pedig Sir Arthur Conan-Doyle végre békében nyugodhat.   Nem mindennapi váddal illeti egy brit pszichológus Sir Arthur Conan Doyle-t, a mesterdetektív Sherlock Holmes alakját megteremtő, 1930-ban elhunyt skót írót. Nemcsak azt állítja róla, hogy lopta A sátán kutyája című művének történetét, hanem azt is, hogy elcsábította a valódi szerző feleségét, akivel együtt aztán - hogy ne derüljön ki a plágium - még meg is ölte az írót. „Azt hiszem, végül is meggyilkolom Holmest, egyszer és mindenkorra végzek vele. Jobb dolgoktól veszi el az időmet" - írta sikerei csúcsán Arthur Conan Doyle, a világirodalom egyik legismertebb alakjának tartott Sherlock Holmes figurájának megteremtője. Aki így már bizonyítottan elkövetett egy - igaz, „irodalmi" - gyilkosságot. „Holmes egyre jobban untat - írta az  író  az  anyjának  is  1893.  április  6-án. - Szerencsére azonban már az utolsó Holmes-történet közepén tartok. Amikor befejezem, Sherlock eltűnik, és soha többé nem tér vissza." Conan Doyle akkor hat éve ontotta már a Sherlock Holmes-történeteket, amelyek munkásságának legjövedelmezőbb, ám időben és terjedelemben mégis csupán a kisebbik részét képezték. Írt ő bőségesen mást, „jobb dolgokat" is: nem Sherlock Holmesról szóló rémtörténeteket, történelmi elbeszéléseket, science-fictiont, misztikus és spiritiszta, csaknem vallási műveket. Mi több, Holmest sohasem tartotta igazán fontos teremtményének, nem csoda, ha egy idő után szeretett volna megszabadulni tőle. Azt persze tudta, hogy a hat év alatt bámulatos népszerűségre szert tett hőst nem lesz könnyű kiiktatni: a Strand Magazine, a századfordulót megelőző évek legnépszerűbb, ám korábban átlaglapnak számító londoni magazinja például éppen a benne folytatásokban megjelenő Holmes-történeteknek köszönhette, hogy a példányszáma félmillióra emelkedett. A fásult, depresszióra hajlamos Doyle először csellel próbálkozott. Bejelentette a szerkesztőnek: ezentúl ezer fontot, addig elképzelhetetlen összeget kér egy évre, vagyis 12 epizódért. A trükk azonban nem jött be, mert a Strand Magazine illetékesei fogcsikorgatva, ám kifizették Doyle-nak az akkoriban páratlan honoráriumot. A tizenkettedik történet így is Az utolsó eset (The Final Problem) címet viselte. Ennek a végén Doyle - irodalmilag - végzett Holmesszal. A svájci Reichenbach-vízesésnél, nem bírván egymással, Sherlock Holmes és esküdt ellensége, „a bűn Napóleonja", Moriarty professzor egymást rántották a biztos halálba. Ám Doyle még így sem menekülhetett: az olvasóközönség végül csak visszatapsolta a detektívet. A Strand Magazine szerkesztőségének bejáratához az olvasók halotti koszorúkat helyeztek el; ontották a részvéttáviratokat, s persze az olyan leveleket is Holmes - költött, de a térképen is létező - címére, Londonba, a Baker Street 221/b-be, amelyekben újabb bűnesetek felderítésére kérték fel a híres magánnyomozót. De talán mindezeknél fontosabb, hogy több mint húszezer Strand-előfizetést azonnal visszamondtak. Az a szóbeszéd járta, hogy maga Viktória királynő is kifejezte rosszallását, amiért Doyle „megölte" szellemi édesgyermekét. Visszakozni kellett. Az időközben lovaggá ütött Sir Arthur Conan Doyle 1902-ben előbb megjelentette - úgymond, doktor Watson korábbi feljegyzései alapján - A sátán kutyáját, majd egy év múltán, 1903-ban megindult a Sherlock Holmes visszatér című sorozat is, amelynek első epizódjában Watson egy agg, púpos könyvkereskedőben barátjára, a rejtőzködés mesterére ismer, akitől megtudja, hogy a Reichenbach-vízesésnél csupán Moriarty esett a mélybe, ő azonban megmenekült, ám kihasználta a sors kínálta lehetőséget, és sikerült elhitetnie a világgal, hogy meghalt. Ezután Holmes még vagy három tucat elbeszélésben harcolhatott a bűn ellen. Csakhogy Rodger Garrick-Steele brit pszichológus 446 oldalas traktátusában most azt állítja, hogy Conan Doyle, a köztiszteletben álló orvos, író, szenvedélyes sajtólevelező, híres krikettjátékos és neves futballista, kétszeres parlamentiképviselő-jelölt ekkor már plagizátorként, sőt gyilkosként publikálta újabb Holmes-történeteit. Azt persze eddig is lehetett tudni, hogy A sátán  kutyája  történetének alapötlete nem magától Doyle-tól származik, hanem egy, a cselekmény helyszínén, a dartmoori lápvidéken  élő  szerzőtől, bizonyos Bertram Fletcher Robinsontól. Doyle őt a búr háború idején ismerte meg Dél-Afrikában, ahonnan Robinson a Daily Express című lapot tudósította. A sátán kutyájának azóta is minden hiteles kiadásában már a címlapon útba igazít a szerző lábjegyzete: „A történet alapötlete barátomtól, Mr. Fletcher Robinsontól származik, aki mind a cselekmény általános szövésében, mind a helyi részletek kidolgozásában igen sokat segített." Patrick Garrick-Steele szerint azonban lehet, Doyle úgy gondolta: még így sem eleget. A brit pszichológus ugyanis egyenesen azt állítja: nemcsak az alapötlet származik Robinsontól, hanem az egész történet, és ahhoz, hogy az ötletből Doyle-mű születhessen, Robinsonnak meg kellett halnia. Sherlock Holmesnak Doyle az első történetek kéziratában még kedvenc edinburghi tanára, Sherringford Holmes nevét adta, és csak a Strand Magazine számára „skótosította" később a keresztnevet Sherlockra. Garrick-Steele egyebek mellett éppen abból indul ki, hogy Conan Doyle előszeretettel mintázta írásainak hőseit és színhelyeit a saját ismerőseiről, illetve az általa ismert helyszínekről, sőt többnyire nem maga találta ki a nevüket és a kulisszákat sem, hanem - akárcsak a sztorik alapötleteit - innen-onnan gyűjtötte s gyúrta össze. A Robinson-affér árulkodó kulcsneve a pszichológus szerint például a Baskerville volt. A sátán kutyájának eredeti angol címe The Hound of the Baskervilles (azaz A Baskerville-ek kutyája), és a regény - Holmes és Watson mellett - harmadik főhőse, Sir Henry Baskerville, a dartmoori lápvidék átok sújtotta családjának, a Baskerville-eknek Amerikából visszatelepült örököse. Márpedig - mutat rá a csaknem tökéletes névegyezésre Garrick-Steele - Robinson kocsisát Harry Baskerville-nek hívták. Ez persze még se nem indíték, se nem bizonyíték egy gyilkosságra. Fletcher Robinson viszont 36 éves korában váratlanul halt meg. Ráadásul tífuszban. Csakhogy akkoriban sem közel, sem távol Angliában nem volt semmiféle tífuszjárvány. Garrick-Steele szerint valójában az történt, hogy Robinson felesége, Gladys és Conan Doyle - már csak azért is, mert titkolt szerelmi viszonyuk kipattanásától tartottak - előre kitervelten  megölték  (méghozzá  túladagolt  laudánummal, vagyis morfiummal) Fletcher Robinsont, és mindent úgy rendeztek el, hogy azt lehessen hinni: az áldozat tífuszban halt meg. Hogy technikailag ezt hogyan csinálták, egyelőre tisztázatlan, azt viszont tudni lehet, hogy Holmes - Conan Doyle írói jóvoltából - nagy kokain- és ópiumfogyasztó volt (Watsont is gyakran kínálta, főleg kokainnal, de az sohasem állt kötélnek). Minthogy Conan Doyle számára, aki - mindaddig, amíg nem tudott pusztán írói honoráriumaiból megélni - orvosi praxist is folytatott, s otthonosan mozgott mind a kábítószerek, mind a tífusztünetek világában, nem okozhatott gondot eltüntetni a drognyomokat és megrendezni egy tífuszhalált. Kérdés persze - ahogyan az már a krimikben is megszokott -, mi lehetett a gyilkosság indítéka. A feltételezések szerint talán az, hogy teljesítményprésbe került. Gyorsan kellett volna valahová új kéziratot szállítania, de mivel ilyennel nem rendelkezett, sőt ihlete sem volt, úgy döntött, „átszerkeszti" - s a sajátjaként jelenteti meg - a vele állandó kapcsolatban lévő írótárs egy esetleg elbírálásra nála lévő művét. De mivel ezt a plágiumot könnyen leleplezték volna, Garrick-Steele feltételezi: Doyle egyszerűen azért ölt, nehogy kiderüljön a szellemi tolvajlás, és ezzel odavesszen a már megszerzett hírnév és becsület. Az angol pszichológus Doyle írásait elemezve még ennél elvibb eszmefuttatásokba is bocsátkozik, amikor azt is pedzegeti, hogy Doyle nem is annyira Holmesszal vagy az alkatilag hozzá közelebb álló Watson doktorral azonosult lélekben, hanem esküdt ellenségükkel, „a bűn Napóleonjával", a külső vonásaiban egyébként Sherlock Holmeshoz nagyon is hasonlónak ábrázolt Moriarty professzorral. Akiben egyébiránt éppen az a fantasztikus - meséli Holmes Watsonnak Az utolsó esetben -, hogy „úgy ül egy háló közepén, mint egy pók, arra várván, mikor esik az ölébe a következő trófea". Nos, Garrick-Steele számára kétségtelenül nem mindennapi trófea lenne, ha „leleplezné" Doyle-t. Persze könyve - a közeli hónapokra beharangozott - megjelenéséig egyelőre legfeljebb sejtéseit ismerhetjük, bizonyítékait nem. A hírek szerint azonban vannak, akik vagy többet tudnak, vagy akiknek ennyi is elég. A Scotland Yardnál például állítólag nem tartják teljesen elképzelhetetlennek, hogy Garrick-Steele követeléseinek engedve exhumálják Robinsont és utólagosan kivizsgálják halála körülményeit. Ami igazán élvezetes fordulatot jelentene minden Holmes-rajongónak, legfeljebb azért szomorkodhatnának, mert ezúttal - akármi lesz is e vizsgálatok eredménye - a történet végén nem kedvenc hősük, Sherlock Holmes épületes rezüméjét olvashatnák.