Azt mondja Etus a Szomszédokban, hogy neki nincsenek nagy igényei, majd egy jó kis krimivel elmúlatja az idõt este. A séma szerint itt õ az alkotó értelmiségi, elõzõ évtizedekbeli kulturális szokásaival, értékrendjével, amelyben a léhább örömöket a krimi és a keresztrejtvény élvezete jelentette. Esetleg Rejtõ Jenõ. Annak idején volt ebben csöppnyi hivalkodás, humán gõg, miszerint az intellektust és az ízlést bizonyos szinten felül nem veszélyezteti az efféle kikapcsolódás, ráadásul Agatha Christie vagy Raymond Chandler -- a még ínyencebbeknél Gaston Leroux és Patricia Highsmith -- neve áruvédjegyként szerepelhetett. Az úrilány esete ez, aki iszik ugyan, de csak Martell konyakot.

Ma azonban más a helyzet. Etus szavai éppen úgy hangzanak, épp oly fájdalmasan kioktató mellékzöngével, mint amikor dialógusában múzeumi sétát vagy operaházi segélykoncertet kell reklámoznia: a krimi mint olvasás a szórakozás tûnõ árnyainak birodalmába tartozik. Nosztalgikusan emlegethetõ, akár a hajdani délutáni kakaópartik, lelki szemünkkel látni véljük a graciõz mozdulatot, ahogy egy finom kéz föllapozza a Holttest a könyvtárszobában elsõ oldalait. (Hol van ma könyvtárszoba?)

A tévében állítólag sok krimit, bûnügyi filmet, sorozatot látni. Legalábbis a mûsorújságok és a mûsorvezetõk szóhasználata szerint. Azt azonban, amire Etus gondol, mozgóképes változatában két neoprimitív iskola (nevezzük finomabban újnaturalistának) tönkre tette: a klasszikus krimit Európában a Derrick, Amerikában az akciófilm és a szappanopera új szórakoztatóipari felfogása kiforgatta magából. Pedig a középosztály ma is igényelné Agatha Christie-t, akinél a titok, a rejtély/rejtvény kedélyes, idilli világba és felszínes, de nem szellemtelen jellemrajzokba van csomagolva. Olyan életérzésbe, amelyre -- különösen a közép- és kelet-európai közönség lelkületében -- a nosztalgiával vegyes borzongás jellemzõ. Nosztalgia egy angol kisváros elképzelt jóléti békéje iránt, borzongás a gonosz folyton fenyegetõ, de még legyûrhetõ árnyaitól. Nem véletlen, hogy a kereskedelmi tévékben rövid idõn belül másodszor is -- fõmûsoridõben -- elõvették a David Suchet-féle Poirot-sorozatot, amelynek sikerült e hangulatot árasztania, nem utolsó sorban a színészeknek s a magyar szinkron-alakításoknak köszönhetõen. (Noha a gyengébb A. C.-novellák adaptációit láthattuk.)

Poirot tengeren túli kollégája, Colombo a mindig azonos dramaturgiai klisé másfél órásra duzzasztott variációiban -- Peter Falk és Szabó Gyula minden kiválósága ellenére -- sajnos ma már fárasztó jelenség. A karakter, tudjuk, okosan kitalált, az esetlen, plebejus ösztönû detektív Chandler, Hammett, Earle Stanley Gardner fõhõseinek végképp deheroizált utóda. Korábbi évtizedek magánnyomozói, ügyvédei felvilágosult, urbánus figurák voltak, de még nyers férfiasságot, természeti erõt hordoztak magukban. A krimit afféle városi westernként élték meg -- Colombónak már pisztolya sincs. Az õ ereje romlatlan eszében rejlik, szellemi-morális készsége és a gyámoltalansága közt épp oly humoros az ellentmondás, mint Poirot intellektusa és gyerekes hiúsága közt. Kétségbeejtõ tét, dráma persze egyikük eseteit sem jellemzi, kirakós játékhoz, bûvészmutatványhoz hasonlatosak inkább.

Olyasfajta izgalomért, amelyet a bûn a lélek ügyeként kelt, többnyire igen sokat kell idõben visszafelé araszolnunk. Amikor levetítették Patricia Highsmith legjobb könyvének Hitchcock rendezte filmváltozatát (Idegenek a vonaton, 1951), sok nézõ talán elõször találkozott valóságos pszicho-krimivel, amely az elveszett ember belsõ katasztrófájára épül. Highsmith minden regénye végzetük felé sodródó hõsök története, egyetlen -- látszólag aprócska -- rossz döntés nyomán elkerülhetetlenül közeledõ végzet rajza, a Két idegen a vonaton pedig különösen remek tanulmány az elfojtások természetérõl: ha legjobb lenne a gyûlölt nõtõl egyszer s mindenkorra megszabadulni, elég egy óvatlan pillanat, s elõkerül valaki, aki a bûnös gondolatot megtestesíti. A "nincs menekvés" frusztrációjának két mestere -- Chandler közremûködésével! -- ötven év távolából is lenyûgöz egy azóta agyonkorszerûsített mûfaj õsi példányával.

Filmmúzeumi leletek Jean Delannoy Maigret-darabjai is, egy szûk évtizeddel késõbbrõl, s megint csak a Duna TV filmklubos buzgalmát dicséri, hogy elõvették õket. Láttunk már néhány Maigret-imitátort, jobbat is, rosszabbat is, Jean Gabinrõl viszont úgy vélhetjük, Simenon róla mintázta felügyelõjét. De nem ez az érdekes, Gabin a szerepet egyszerû rutinnal megoldja, annál különösebb érzés figyelni egy olyan avítt rendezõ munkáját, akit Truffaut-tól Bikácsyig mindenki végigostorozott már. Igen, az ötvenes évek végén épp Delannoy mozijával szemben lehetett-kellett tüntetõen énekelni új idõk új dalait. Csakhogy napjaink képernyõin ritkán látunk oly gondosan szerkesztett jeleneteket, mozgás-kompozíciókat, mint ezekben a krimikben. Az ifjú nézõk talán fintorognak a vetített hátterek kezdetlegességein. Viszont Delannoy még tudta, hogy a legsemlegesebb, legmellékesebb gesztusokon sem szabad a koreográfiát megspórolni. Még tudta, hogy a kép nem harsány látvány, hanem észrevétlenül ható emóciók összessége. Pedig õ nem "mûvész", hanem egyszerûen jó iparos volt.